Milyen ez a gyerekeknek?



Sokszínű az iskolai élet, a diákok a világ minden tájáról érkeznek

Na, igen. Ez volt a legkritikusabb tényező, ez volt a legnagyobb megfontolás tárgya. Mert vannak dolgok, amikre fel lehet készülni, a papírmunkákat elő lehet készíteni, sok dolognak utána lehet nézni, már otthonról el lehet bizonyos dolgokat intézni. A gyerekek esetében is alaposan körbejártunk mindent (oltások, iskola stb.) és amit lehet megtettünk otthonról, de azt, hogy egy gyerek hogy fogja viselni, hogy fog tudni megbirkózni a sok újdonsággal, az állandó idegen nyelvi környezettel, a sok tanulnivalóval, az egészen más kultúrával stb., nos, ezt nem lehet előre megjósolni és nem lehet rá felkészülni. (Legkisebbünk miatt aggódtunk a legkevésbé, hisz őt érinti legkevésbé a változás, ugyanúgy otthon van velem akárhol is vagyunk.) Úgyhogy leginkább ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennünk: Kirángassuk-e őket a jól megszokott környezetükből, az iskolából? Milyen lesz nekik távol a nagyszülőktől, családtagoktól és a legjobb barátoktól? Mennyire viseli meg őket, hogy nem mehetnek az imádott fociedzésekre, a nagyon szeretett edzőhöz, az igazi barát-csapattársakhoz és nem tudnak részt venni a meccseken? Közben pedig az ügy mellet szólt, hogy megtanulják a nyelvet, látnak és megtapasztalnak egy egészen új világot és megtanulnak benne boldogulni, remélhetőleg sok pozitív élményt szereznek, magabiztosabbak lesznek, megtanulnak jobban bízni a képességeikben és később is, ha új helyzettel és kihívással találják magukat szemben, akkor bátrabban állnak elébe és talán könnyebben boldogulnak úgy általában is.

Meghallgattuk azt is, hogy mit mondanak mások. A legtöbben ilyesmiket mondtak, hogy „Atyaisten, még két gyerekkel is macerás elmenni a Balatonig, biztos nem mennék el három gyerekkel ilyen messzire”. (És persze tényleg macerás.) És voltak néhányan, tényleg nagyon kevesen, akik azt mondták „Hajrá!”. Érdekes, hogy pont azok voltak bíztatóak és támogatóak, akik már voltak külföldön vagy most is ott élnek (felvettük a kapcsolatot Amerikában élő magyarokkal és tőlük is tudakozódtunk), na, ők egyenesen azt mondták, hogy „Szuper lesz, nagyon jól fogjátok érezni magunkat!”.

Az ember persze ismeri a gyerekeit, de azt gondoltuk, hogy felnőtt emberek is másképp „működnek” egy ismeretlen, idegen, esetleg félelmetes helyzetben, akkor azért a „ugyan már, a gyerekek rugalmasak, könnyen alkalmazkodnak”-féle érvek elég gyengék, vagy így van, vagy nem. A mi helyzetünket ráadásul az is bonyolította a nulla nyelvismert mellett, hogy hallási problémák is vannak. Na, ezt aztán tényleg nem lehet megmondani, hogy mi lesz egy gyerekkel idegen környezetben, ha nem tud nyelvet, az átlagosnál rosszabbul hallja a környezetét stb. Viszont a gondolkodás és a pro-kontra érvek sorakoztatása sem visz közelebb a bizonyossághoz sem egyik, sem másik irányba. Ez pontosan az a szituáció, amikor csak akkor tudod meg, hogy megbirkózol-e egy feladattal, ha kipróbálod. Lehet beszélni a biciklizésről, meg az úszásról, de ettől még nem fogsz tudni biciklizni és úszni, valamint a mézédest is csak akkor érted, ha már kóstoltad a mézet. Úgyhogy arra jutottunk, hogy akármennyit gondolkodhatunk, akkor sem leszünk beljebb, viszont ez egy óriási lehetőség, jóval nagyobb, mint amekkora kockázat, és a rövid távon felmerülő nehézségeket messze kompenzálják a hosszú távú nyereségek. Felvérteztük hát magunkat, volt egy vészterv (visszafelé is megvettük a repjegyet), arra az esetre, ha tényleg pocsékul sülne el a kísérlet, de végül félelmeinknél nagyobb volt a bizalmunk a gyerekeinkben, abban, hogy minden megoldható, hogy együtt és egymást támogatva meg tudjuk csinálni, hogy talán ez a legtöbb, amit adhatunk a gyerekeinknek, úgyhogy ugrottunk egy nagyot és itt vagyunk.

"Felrajzoltuk" magunkat az iskolai faliújságra

Most már tudjuk és mondhatjuk, hogy minden a tervek szerint alakul(t). A maceratényezők valóban számottevőek, de a gyerekek nagyon jól vették az akadályt, szeretnek suliba járni és élveznek minden napot. A suliban megragadnak minden lehetőséget, hogy megdicsérjék őket, kitüntetéseket és okleveleket halmoznak azért is, mert valóban ügyesek, és azért is, mert igyekeznek őket bíztatni és segíteni. Az iskolában rengeteg támogatást kapnak, korábban is írtuk, hogy külön felzárkóztató nyelvórákat kapnak és ez teljesen átlagos, be van építve a tanmenetbe. Szóban nem kérik tőlük számon a tananyagot, dolgozatot viszont rendszeresen írnak (meglehetősen sokat), de mindig annak figyelembevételével, hogy éppen hol tartanak a nyelvtanulásban. A fejlődés látványos, főleg a legnagyobbiknál (middle school), ott több a nyelvóra, de mindketten rendkívül jól boldogulnak és ez őket is lelkesedéssel tölti el. Nagyon jól érzik magukat nagyok és kicsi (ő nagyokat játszik a játszótéren) egyaránt, és ha elhozhatnánk a családot és a legkedvesebb barátokat, akkor aztán tényleg nem hiányozna semmi és teljes volna a boldogságuk, úgyhogy ezt leszámítva (sajnos?) úgy tűnik, egyáltalán nem bánják, hogy „kiráncigáltuk őket a régi, jól megszokott környezetükből”. Persze azt is nagyon várják, hogy nyáron mehessenek az otthoni focitáborba, lehetőleg mindegyik turnusbanJ. Ugyanakkor itt is alakulnak a barátságok, többször voltunk már vendégségben is, rengeteget fociznak a szomszédos parkban és az iskolában, sokat vagyunk együtt, sokat kirakózunk és olvasunk, nagyokat kirándulunk hétvégenként, nyugalom és békesség veszi őket körül.

Magyar-amerikai foci a parkban

Nyugodtan állíthatjuk, hogy nekünk ez a húzás nagyon bejött. Tudjuk, hogy másképp is elsülhetett volna és biztos vannak ellenpéldák is, de a miénk azt igazolja, hogy az élet ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér, sok-sok nehézségen át sikerült jó vágányra kerülnünk. Mindannyian nagyon jól érezzük magunkat, öröm látni, ahogy a gyerekek is élvezik a helyzetet és az már a bónusz, hogy tökéletesen megtanulhatják a nyelvet (ha végül elég sokáig maradunk). Ezzel már önmagában is olyasmit adhatunk nekik, amit otthon a leggondosabb törődéssel, akármennyi pénz, idő- és energiaráfordítással sem tudtunk volna megadni, ráadásul támogató és pozitív légkör veszi őket körül, valamint egészséges önbizalomra és az élet éléséhez szükséges bátorságra tesznek szert.

Indulásunk előtt olvastuk és nagyon megszerettük azt a meseelemzésből vett fordulatot, hogy a sárkányt (=kihívást, nehézséget) nem lekaszabolni kell és főleg nem elfutni előle, hanem meg kell szelídíteni, mert amikor a barátunk lesz, akkor vele együtt, az ő általa nyert képességekkel sokkal többre leszünk képesek, mint korábban, nélküle. Nekünk most ez a sárkány-szelídítő programunk és talán már félig a barátunk:)

Köszönjük mindenkinek, aki drukkol(t) nekünk, mi pedig mindenki sárkány-szelídítő programjához egy nagy, bátorító „Hajrát!” kiáltunk!